Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Személyes emlékezés Trianon 90. évfordulóján

2010.05.13

Személyes emlékezés Trianon 90. évfordulóján

A történelem kegyetlen és megállíthatatlan óraműve idén mutatja, hogy kilencven éve történt nemzetünk, országunk tragikus megcsonkíttatása. A nem könnyű magyar sorsot juttató huszadik századból is kiemelkedik ez a dátum, jelképesen, mint a golgotai keresztfa a krisztusi életút stációi közül. Erre tekintünk, ehhez mérünk, erről sóhajtunk.

Mint sokaknak, nekem is személyes emlékeken át üzen Trianon. Régi gömöri család lévén, Édesapám már az elcsatolt Felvidéken, Tornalján született, ebben a színmagyar, Sajó-menti kisvárosban. Az iskolában a tanítóbácsi titokban magyart tanított a kötelező szlovák államnyelv helyett, a diákok őrséget álltak, figyelve, nem közeledik-e hivatalos személy. 1938-ban az első bécsi döntés következtében a terület hazakerült: igazi felszabadulásnak élték meg a magyar honvédek bevonulását. 1945-ben Benes soviniszta rémuralma családunkat is földönfutóvá tette, néhány óra alatt kellett elhagyni azt a földet, ahol évszázadok óta éltek, dolgoztak. Mindezt én már csak Édesapám elbeszéléséből ismertem meg, de részt vettem gömöri barangolásain, gyűjtőútjain. Ekkor egy mélyen bennem maradó emlékként, a Sajó partján kószáló kisfiúként gondolkoztam el azon, hogy vajon miért is kell színmagyar vidéknek, ősi magyar földnek elszakítva élni saját nemzetétől, néhány kilométerre fekvő országától.

A gyerekkori tűnődés később szenvedélyes kereséssé, érdeklődéssé vált: honismereti kerékpártúrákon felvidéki és anyaországi, ahogy neveztük, otthoni és itthoni fiatalokkal kerekezve ismerhettem meg Pozsonytól Ágcsernyőig a magyarlakta vidéket. Az egyetemen tudós professzorok tájékoztattak a kelet-európai nemzettéválás rögös útjain egymással szembekerült kis népek történetéről, a magyar-szlovák viszony szimbiózistól ellentétekig terjedő jellemzőiről. Majd a két évtizede megtörtént kelet-európai földindulás („rendszerváltás”) során többekkel együtt részt vehettem a felvidéki magyarokat támogató, rájuk figyelő Rákóczi Szövetség megalakításában. Tübingeni tanulmányaim során találkoztam a kitelepített szlovákiai németek („Karpatendeutsch”) képviselőivel, elgondolásaival.

Az evangélikus levéltárban dolgozva pedig igyekeztem odafigyelni a határontúli magyar evangélikusok eléggé elfelejtett, rejtett dokumentumaira, történéseire. Gyakran járnak nálunk kutatók Szlovákiából, de vannak vendvidéki, burgenlandi, erdélyi, délvidéki érdeklődők is. Másfél éve evangélikus teológusokkal a Szepességben jártunk: egy régi cipszer család nyomában. Késmárk, de különösen Lőcse evangélikus temetője nagy hatást tett rám: hiszen ma már a temetőbe kell elzarándokolni, ha régi német-magyar kultúrájú cipszerrel, szepesivel akar találkozni az ember. Ott a hallgatagon is beszédes síremlékek, sírhantok, árnyas fák között még rá lehet érezni egy mára már eltűnt, hajdan büszke polgárvilágra.

A trianoni magyarság emlékei, sorsa legyen számunkra örök figyelmeztetés: a sok szenvedésből merítsünk erőt. Higgyük, hogy a forgószélbe került magyarság kilenc évtizedes küszködése, kapaszkodása, templomhoz és iskolához ragaszkodása megőriz és erőt ad. A magyarok egymás felé fordulása, összefogása, embersége legyen számunkra is példa. E példán ébredjen, erősödjön a magyarsághoz, a magyar kultúrához való ragaszkodás. Ez váljon személyes feladattá és felelősséggé, családunkban, lakóhelyünkön, közösségeinkben ne hagyjuk, hogy oldott kéveként széthulljon nemzetünk.

Reményik Sándor erdélyi evangélikus költő kilencven éve leírt sorai biztatnak: „Itt, vagy a Körös partján, vagy a Tátra tövén, A magyar pusztán, Vagy Amerikában, Zúgó városban, Csöndes Őrhegyen, Szétszórva százfele A végtelen világba, Akárhol leszünk: Mi együtt leszünk. S egymás felé fut szíveinknek álma.”

Czenthe Miklós