Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A toporci áldozat

2012.11.13

 

Nem tudom miért, de nekem 1848-49-ről mindig az egyik legnagyobb szepesi-zipszer-német-magyar-lándzsás jut eszembe:
 görgői és toporczi Görgey Artúr.

Csépánfalvy Zsolt

 

 A toporci áldozat

 

Októberben az embernek különös érzései támadnak, mintha valami láthatatlan erő észak felé vezetné lépteit, fel Szepesbe. S ha engedünk a bennünk lüktető kényszernek, úgy lehet, a Bélától Ólublóra vezető úton egyszer csak megálljt parancsol valami. A kis falu felső végén, ahova az országúttól balra kerülve késztetést érzünk betérni, romos épület körül sokszáz éves hársak gyökerei porladnak ma is. Ha mégis találunk egy óriás tiliát, s a tövébe heveredve behunyjuk szemünket, majd a nehéz, történelemszagú levegőből mélyet szippantunk,hát csodát fogunk akkor látni. Az épület egyszer csak megelevenedik, s a kisebb, szigorú egyszerűségű kúria  homlokán különös rajzolat körvonalai láthatók: egy fát kezében tartó szakállas emberé.

Itt vannak Ők is,akik egykor itt születtek, éltek: látjuk az überwurfba öltözött ősz szakállas urat, amint imádkozik, vagy a gyermeket, akinek nem adatott meg,hogy nemzetsége s nemzete javára cselekedjék. Kurucruhás lovas büszkén lóbálja a cipszer mesterek készítette kardját,mivel a magyar szellemiséget védelmezi.

Az épület pedig lassan megnő: előkelőbbé, szebbé alakul. Timpanonos homlokzata alól az erkélyről erélyes hölgy hívja gyermekeit ozsonnázni német szóval. A célszerűségnek hódoló kertben fehér császári svadronyos egyenruhába öltözött kapitány kezét hátratéve sétálgat peckesen Maubeuge-ről megtérve, s az egyik faóriás alatt csapzott fekete üstökű, kellemes úriember az advocátumot biflázza.  Csak egy, aki lehajtott fővel, lova mellett búsan sétál. Előkelő tartású, komoly, szemüveges fiatalember; oldalán kardjának üres hüvelye: mintha elvesztette volna.  

Az öreg hársról már kezdenek rendes évi útjukra indulni a sárga levelek. S a szél, ahogy összerendezi őket saját kénye-kedvére, nehéz őket számba venni, de ha mégis sikerül, úgy tűnhet, mintha valahány nem is sárga, hanem kissé más színű volna. Tizenhárom sötétsárga. S egy különös vörös: mintha sokkal súlyosabb lenne számára az elmúlás.

Ugyanígy a Branyiszkó berkenyéin, a gödöllői tölgyeken, vagy Aradon, a kőrisek alatt… A fák emlékeznek és siratnak. Október 6.-a van Toporcon.    

 Minden aradi vértanú Szent a számunkra.

 Van azonban egy, akit életben hagytak, és talán többet szenvedett, mint a másik 13, az aradiak. Az övé lett az a megaláztatás, hogy élnie kellett. Hiába könyörgött kegyelemért bajtársai számára, és ajánlotta fel saját életét értük, azt ravasz ellenfeleink nem engedték Neki. El kellett viselnie az áruló bélyegét, és egész életében, de még holtában is rágalmazták, idegen szívűséggel vádolták.

 Azóta is kétségbe vonják politikai, hadvezetési képességeit, s ki így, ki úgy ítél. Katonái, akik látták harc közben, a pokolra is követték volna, politikai ellenfelei is ott szerették volna látni. Könnyes szemű beszámolók tanúskodnak a lánglelkű hadvezér mellett, aki kardlappal, átkozódva, szidva a meghátrálókat terelte vissza őket a harcba. Arról a vezérről, aki mindig édesanyját hívta és látta csata előtt, az Ő védelmében harcolt!

 Neki kellett meghozni a magyar történelem egyik legsúlyosabb döntését: harc vagy megadás.

Milyen józan ítélőképesség, milyen higgadt dönteni tudás kellett ahhoz, hogy több ezer felfegyverzett, kardcsörtető, harcért vonitó, átkozódó, helyben toporgó katona okozta hangulatban, mikor a vér szaga már a levegőben érződik, és az ősi ösztönök elveszik az ember eszét, Ő mégis tudományokban edződött elemző képességgel úgy tud dönteni, hogy azzal megment egy egész nemzetet?

 Nem tudni, túlélési ösztöne őse, Jordán példáján alapult-e, aki a Szepességen hasonló bravúrral bástyázta el magát a tatárok elől a Lapis Refugii-n  (Menedékkő) és mentette meg ezzel a későbbiekben az új Lőcsét alapító szászokat, avagy egyenesen a Jóistentől vette ezt a mindennél magasztosabb emberi méltóságot és áldozatvállalást. Ami bizonyos, hogy ha Ő akkor másképp dönt, nemzetünk bizonyosan a bosszúállás és megfélemlítés áldozatává vált volna, és mára már talán a Magyarország név is eltűnt volna a térképről!

 Az igazán nagy hadvezérek sajátja, hogy nemcsak azt tudják, hogyan kell harcolni, de azt is, mikor van ideje a harcnak és mikor nincs. Akkor és ott nem volt ideje. És rajta kívül ezt akkor-de még ma is- nagyon kevesen látták-látják be.

 Nem tudom miért, de nekem 1848-49-ről mindig az egyik legnagyobb szepesi-zipszer-német-magyar-lándzsás jut eszembe:

 görgői és toporczi Görgey Artúr.

 Csépánfalvy Zsolt

 

Az 1848/49-es magyar szabadságharc, egyben a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb hadvezére. Zseniális hadvezér, bátor katona, tudós elme, szervezőtehetség, aki környezetére nagy hatást tett: tisztjei és katonái rajongtak érte. A magyar lőszergyártás egyik megteremtője, az 1848/49 téli hadjárat, az 1849 tavaszi hadjárat és az 1849 nyári hadjárat győzelmet-győzelemre halmozó hadvezére (utóbbi végén a reménytelen helyzetben, a túlerő miatt a cári csapatok előtt letette a fegyvert). Mindhárom hadjáratban ellenséges túlerő ellen küzdött, szinte reménytelen helyzeteket megoldva. Még ellenfelei is csodálattal adóztak ezeknek a hadtörténetben ritka tetteknek: Miklós cár is kifejezte csodálatát Görgey sikeres hadműveletei fölött:

 „Maga Miklós cár is csodálkozott azon, „hogy Görgei Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb, aztán a bal szárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel”. Az Aradra érkező Görgei mögött az orosz fősereg többnapi járóföldre lemaradt.”

Hermann Róbert hadtörténész így értékel:

„Az árulási vádakról azóta kiderült, hogy a politikai manipuláció és a nemzeti naivitás sajátos keveréke volt csupán, nem a tények által megalapozott állítás. Görgei nem a magyar szabadságharc árulója, hanem legjobb hadvezére. Olyan katona, amilyet Hadik András óta, s azóta sem hordott hátán ez a föld.”

 Már a két világháború közt Görgey teljes elismerést kapott: 1935-ben lovasszobrot állítottak neki (a háború utáni megszállással együttműködő rezsim a szobrot lerombolta, a rendszerváltás után új lovasszobrot állítottak neki a budai vár fehérvári rondelláján. Több közintézményt róla neveztek el: a szentendrei laktanyát és általános iskolát is (Onga, 2000/2001). utóbbi névadásakor foglalta össze a róla való tudnivalókat Hermann Róbert hadtörténész.

 

Czenthe Miklós

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.